EGY AUSZTRIAI KALAND MELY ROSSZABBUL IS VÉGZŐDHETETT VOLNA

 

1968 volt, ez évben sikerült a MAVOSZ támogatásával és aktív közreműködésével megalakítani a MAVOSZ Solymász Szakosztályát. Azt nem mondhatom, hogy a hivatalos szervek kitörő örömmel fogadták ezt a tényt, de a MAVOSZ a MÉM és az OTVH állásfoglalását hozzájárulásnak tekintette, sőt Dr Pátkay Imrével és Dr Győry Jenővel közösen megállapodtunk a szakosztály működési szabályzatáról, melyet mindnyájan alá is írtunk.( aki nem hiszi a dzsigt.hupont.hun utána járhat)

Hamarosan meghívót kaptunk a nemrég alakult  Alfred Landshütser által vezetett osztrák második solymász szervezettől.  Abban az időben kissé bonyolultabb volt külföldre utazni, mert csak négy évenként lehetett valutát igényelni, s ha ez meg volt akkor lehetett beadni az egyszeri kiutazásra szóló útlevélre a kérelmet. Mivel én 64-ben romániában, 65-ben Jugoszláviában voltam, eleve nem kaphattam valutát, a solymász társaim is hasonló cipőben jártak.

Szóban, majd levélben kértük a MAVOSZ Főtitkárát, engedélyezze, hogy a nemzetközi találkozóra kiutazhassunk, Végül odáig jutottunk, hogy hivatalos delegációként nem utazhatunk ki, de mgánemberként igen és így képviselhetjük a magyar solymászokat. Erre az engedélyre hivatkozva meg hivatalos meghívó stb elég volt, hogy valutát (öt dollárt!!!) és útlevelet kaphassunk. Mindnyájan igyekeztük jól felkészíteni madarainkat, hogy hírnevünknek megfelelőn szerepelhessünk. Már nagyon vártuk, hogy újra találkozhassunk külföldi solymász barátainkkal, főkép Bástyaival és azáltala vezetett Walesi solymászokkal.  

A találkozót a középausztriai Marchegg városában rendezték, mely akkor ünnepelte fennállásának 800 éves évfordulóját. Megérkezésünkkor csupán az tünt fel, hogy a hatalmas templom kertben harckocsik táborozbak. Ekkor jutott eszünkbe ,hogy a legjobb időbe jöttünk erre a találkozóra, hisz nemrég szálltuk meg a Warsói Szövetség tagállamaival együtt a testvéri szocialista Csehszlovákiát. E városka pedig nem volt messze a határt képező Dunától. Mint később kiderült a fotózást filmezést és az ezzel járó felhajtást egy idő után megunó madaram felkőrözött és a Duna túloldalán megszemlélte a megszálló magyar csapatok harckocsijait. Meg kell vallanom nem voltam biztos benne látom e még egyszer. Hogy a mai solymászok megértsék akkor még nem léteztek miniatűr adő-vevők, csak a solymász és madara között kialakított láthatatlan kötelék biztosította a madarak vissza jövetelét, megtalálását. Végül madaram a viharos szélben vissza repült, mindenki örült: a filmesek, mert kitűnő röpgyakorlatot és bábúzást tudtak felvenni a viharos szélben, Landshützer, mert sikerült egy jó propaganda filmet készíttetnie és legfőkép én, mert madaram nem szállt le a Duna túloldalán, hanem többéves szokásának megfelelően miután egy kicsit kiröpülte magát, izmaiból kiűzve az utazás fáradalmait visszaszállt hozzám.

Az első nap az údvözlések eligazitások után az Erna és Hans Brehm  által vezetett csoportba kerültem Ez egy kitünően összeszokot csoport volt jó kutyával és Baron von LOE személyében egy  lelkes és gyakorlott hajtó is részét képezte társaságunknak, A csoport sztárja Erna kitűnő öreg tojó héjája vol, mely később elnyerte a találkozó legeredményesebb madara cimet is. Alig várták mikor engedem el sólymomat, mer Ők még nem láttak kerecsent dolgozni. Erre délután került sor, hiszen dolgozó ember lévén délelőttjeimet munka helyemen töltöttem, s madaram megszokta a délutáni-esti röpítéseket, sőt tél elején a szép holdvilágos estéken még holdvilágnál is röptettem, hogy naponta sportoljon egy kicsit. Az egész csapat segítségemre volt, hogy a kukorica csíkokba beszorult fácánokat a fejünk felett kőröző solymom alá ugrasszák. Első támadásra egy fiatal tyúkot rúgott le a fejünk felett , de a magas kukoricába nem repült utána, viszont "harci kedve" megnőtt azonnal magasítani kezdett. Mikor a következő kakast felvertük azt csak a kissé messzebb lévő nagy kukorica tábla fölött tudta lerúgni és láttuk amint a kukoricásba is bevág utána. Mivel az adott helyre, csak nagy kerülővel lehetett eljutni báró úr ( B.v.Loe) azonnal felajánlotta pattanjunk be mercijébe, Ott a murvás síma bekötő utakon 80-al robogtunk a madaram eltünésének a helyére. Madaramra  B.V.L talált rá mindnyájunk nagy örömére. Sajnos a két pedzés ellenére egy zsákmányt se tudtam megtalálni, de mindez semmit se vont le madaram szép munkájából. Bréhm-ék is annyira fel lelkesedtek, hogy ragaszkodtak ahhoz, hogy a következő nap is Velük vadásszak. E nap egy hosszú évekre szóló barátság kezdete lett. Sajnos az esti közös teriték készítése miatt a vadászatot még világosba abba kellett hagynunk, hogy időbe beérjünk a városba.

A másnapi közös vadászatból azonban nem lett semmi, ugyanis a helyi csendőrség keresett fel minket  mondván feljelentés érkezett hozzájuk, miszerint az én öreg kerecsenem az nem kerecsen, hanem egy praeri sólyom, amit a feljelentőtöl loptam és hogy nekik amíg az ügy nem tisztázódik le kell foglalni sólymomat. Az én álláspontom az volt ahol a sólymom nekem is ott  a helyem , így sólymostul felegésestül bevonultunk a csendőrségre. Madaram a biztonság kedvéért jó beetettem, majd sapka alatt a csendőrparancsnok asztralára ültettem, hogy nyugodtan emészthessen, melynek hamarosan a nyomai látszottak a parkettán.

Mindenki azon igyekezett, hogy gyors és megfelelő vége legyen ennek a botránynak.  Első gondolatom  az volt, hogy a magyar követséget felhívom és tőlük kérek segítséget. Ezt a lehetőséget többször meg hánytuk vetettük végül elvetettem, hisz ha egy nemzetközi botrány keletkezik ennek az adott nemzetközi politikai helyzetben a kelleténél nagyobb visszhangja is lehet, akkor biztos, hogy hosszú évekig nem utazhat egy solymász sem külföldre, nem beszélve arról, nagy valószínűséggel a MAVOSZ is megszüntette volna szervezetünket. Közben hírek jöttek arról, hogy a találkozón résztvevő országok képviselői is határozottan kiálltak mellettünk. Itt ki kell emelnem Bástyai szerepét, aki kijelentette, ha a szervezők gyorsan nem intézkednek az egész delegációjuk haza utazik. Melléjük álltak a Marosi Iván vezette szlovák solymászok is. Végül sikerült egy számunkra is elfogadható megoldást kialakítani. A csendőrség elvisz minket Bécsbe, ahol a biológiai állomáson elhelyezzük a madarunkat. Másnap pedig prof dr Festetich (ma az MME tiszteletbeli Elnöke) megszakérti milyen madár is az én sólymom, ha Ó is kerecsennek tartja akkor vissza jövünk Vele. Erre az időre az elszállásolásunkat és ellátásunkat az ÖFO  egyik tagja az osztrák nemzeti bank egyik igazgatója vállalta magára. Ezúton is köszönettel tartozok Edmund J. Hoffmannscrichternek és kedves feleségének Trude-nak a szivélyes vendéglátásért.

De térjünk vissza Marchegg-be ! Mire tisztázódtak a megoldás lehetőségei jó pár óra elmult. Mi persze benn a csendőrségen semmit sem tudtunk a magyar, a walesi, a  szlovák bojkott lépésekről, de a javaslat alapján a csendőrökkel elindultunk Bécsbe. Meg kell jegyezni az eljáró személyek mindvégig udvariasak voltak. Bécs felé autózva kéréssel !!!! fordultak hozzánk,  útköbe szeretnének egy kis kitérőt tenni, hogy beszólhassanak családjuknak, mivel feltehetően késve érkeznek haza. Mivel ez ellen semmilyen kifogást nem tettünk, mintegy viszonzás képpen a biológiai állomás felé menet bemutatták a Bécsi Erdőt.

A biológiai állomás a Bécsi Erdőben gyönyörű környezetben terült el. Miután madaramat a biztonság kedvéért jól beetettem, egy számára kijelölt megfelelő helyen hagytam. A bilológiai állomás dolgozói  készsággel mutatták be az állomás számunkra érdekes területeit, majd némi adminisztráció után az egyik kutató épületben vártuk vendéglátónkat. Itt láttam először kolibrikat. Az épület egyik oldalán helyezkedtek el az irodák, a középső folyósón kényelmes székeket, fotelokat helyeztek el, mintegy társalgó szerepelt. A folyosó másik oldalán végig elválasztva dús trópusi növények voltak, benne halvány világítással. Várakozás közben arra lettem figyelmes, valami apró gyors bogár, vagy madár villan át az egyik helyről a másikra. Alaposabban megfigyelve észrevettük ezeket a miniatűr repülő művészeket, ahogy előre, hátra, le fel fantasztikus sebességgel és könnyedséggel röppentek az egyik művirágtól a másikig. A helyi gondozók elmondták, ezekbe a művirágokba adják két óránként azt a mézes szirupot, amellyel a kolibrikat táplálják. 

Vendéglátóink mindenre kiterjedő figyelmessége sem tudta elterelni borús gondolatainkat, hisz madarunk nem volt velünk és az igen feszült nemzetközi helyzetben egy ilyen gyanúsitási ügyben bármi megtörténhet.  Kinn tartózkodásunk alatt többen is kérdezték miért nem maradunk kinn, mennyivel jobb lenne nekünk. Nehéz lett volna eldönteni jóindulatú közeledés, vagy beépített provokáció volt e közelítések hátterében.

Végre eljött az időpont bemehettünk a biológiai állomásra a szakértői állásfoglalásért. Meglepetésünkre a szakértő prof. dr... egy nálunk néhány évvel idősebb magyarul akcentus nélkül beszélő fiatal ember volt, aki "disszidálva" Bécsben alapozta meg szakmai karrierjét. Most már semmi akadálya nem volt, hogy Marchegg-be vissza utazva tovább folytasuk részvételünket a nemzetközi találkozón. Közben kiderült, hogy a magyar csoport, Lóránték, meg a szlovákok távollétünkben bojkottálták a találkozót.

Nagy reményekkel indultunk a másnapi vadászatra, csak az aggasztott, hogy két napon keresztül nehéz húsokkal teli bögyre etettem madaramat és ez a kellemes őszi melegben nem jó előjel.

Igéretemnek megfelelően ismét Brehm-ékkel mentem. Gyönyörű őszi időjárás volt, a madarak szépen és eredményesen dolgoztak. A sikeres vadászatot a gazdák azzal is elő segítették, hogy meghatározott távolságra 5-10 sornyi kukoricát nem vágtak le, az a tarlótól egészen a tábla széléig, a bokros árokpartig húzódott. Ezeken a pásztákon szép lassan végig haladva a fácánok egyesével, kettesével keltek, jó poziciót biztosítva  a solymászoknak. Folyton kérdezték mikor engedem föl sólymomat, én mondtam csak délután, egyrészt  otthon ezt szokta meg, másrész a két napi munka nélküli túletetés miatt ajánlatos volt minél később felengedni.

A hosszas unszolásoknak engedve nem sokkal dél után, miután mindenki kézen tartotta madarát, felengedtem Dzsigit. Szépen be állt a fejem fölé és sikerült megfelelő pozicióba fácánt ugrasztani alá. Ahogy észre vette azonnal rá fordult és reá zuhanva megrúgta. Néhány toll repült, de a fácán tovább szállt. Láttam  madaramon, hogy csak imitálta a vadászatot, hiszen otthon Dékány Peti is kiváncsi vol hogyan dolgozik a madaram, s az általa kidobott ép póstát úgy rúgta meg, hogy az kalimpálva  zuhant a földre. Sőt egy óra múlva a rúgás erejétől még a lába is bepirosodott egy kicsit.  Ez a fácán pedzés csupán játékos símogatásnak tünt. Úgy gondoltam még nem hívom le, talán e kis bemelegítéstől fokozódni fog vadász kedve. A következő kelő fácánra is rá zuhant, de azt már meg se rúgta, hanem a zuhanás energiáját kihasználva felmagasodott a kék égbe.

10-20 percnyi eredménytelen hívás után mondtam a többieknek, nyugodtan menjenek tovább vadászni. Míg a társaság tovább haladva élvezte a szép idő és a gazdag vadállomány nyújtotta lehetőséget, én az őszi kék égben eltünő madaramat próbáltam vissza csalogatni.            Az idő gyorsan haladt az utolsó záró napi vadászat hamarosan véget ért. A visszatérő csoport kérdezte miben tud segíteni, én csak azt kértem alkonyatkor jöjjenek ki értem. Ekkor még nem volt autónk, így vendéglátóink, barátaink segítségéra voltunk uzalva. Az egyik német solymász a közeli faluból hozott egy tábla csokit és egy üveg üdítőt . Miközben tollbábúm pörgetésével próbáltam csavargó madaram vissza hívni, meg meg állva végig távcsöveztem az egész határt, természetesen minden röpülő maoárban sólymomat véltem felfedezni. Az idő mult idegességem nőtt, hisz ez volt az uzolsó nap. másnap reggel mindenki haza utazik. Autó, pénz szállás nélkül nem maradhatunk tovább keresni madaramat. A nap már nagyon közelített a horizonthoz amikor egy távoli kukorica tábla fölött mintha egy pont közeledne felém. Először azt hittem ugyan olyan érzéki csalódás, mint az eddigiek. De ez mintha nem tünne el, hanem folyamatosan tartana felénk. Ahol a kukorica tábla széle volt eltünt szemem elől. Tovább pörgetve a tollbábút hirtelen a szembe szélben egész alacsonyan repülve szállt felém sólymom. Kettőt vágattam vele, majd markába dobtam a bábút. Miután az elkapott bábúval a földre ereszkedet, nem tudott enni , teljes testében zihálva  vette a levegőt. Csak percek múlva volt képes falatozásba kezdeni. Több órát fönn volt a levegőben, a szél is elnyomta egy kicsit és végig ellen szélben repült vissza. Erre mondják olyan boldog voltam, hogy velem madarat lehetett volna fogatni!

Miután madaram beetettem boldogan vártuk  német barátainkat, hogy bevigyenek az esti búcsú vacsorára. Visszaérkezésünkkor az egész solymász társaság nagy ovációval fogadott, amikor megtudták, hogy madaram több órás csavargásután vissza repült. Csak Brehm barátom korholt meg barátian, hogy könnyelmű voltam amikor ilyen előzmények után madarammal vadászni akartam.

E madárlopási ügy ellenére, egy kellemes, jól szervezett találkozón vettünk rész, tovább erősítettük, elmélyítettük kapcsolatainkat régi barátainkkal és sok új barátra leltünk. Nemzetközi elismertségünket tovább növeltük.

Ezzel a történettel  én "kabátlopásba keveredett" kategóriába kerültem. Sokan "biztos forrásból" tudták, hogy:  és itt már elszabadultak a fantáziák......

(Úgy hallottam az osztrák klub a rágalmazót beperelte és a bíróság komoly pénzbírságra itélte)

Fényképeket, úti beszámolót később töltö, fel.

Balról: Galambos József, Dékány Péter, Bástyai Loránt, Bogyai Frigyesné Vancsó Géza, (egy német solymász)

Elöl középen Marosi Iván mellette egy ifjú szlovák növendéke.

Bogyai Frigyesné a kukoricásból előkerült Dzsigivel és Baron von Loe a Brehn féle csoport lelkes szakszerű hajtója és önzetlen segítőnk.

 

Bogyai Frigyesné és Bástyai Lóránt

Bogyai Frigyesné és mellette Erna Brehm a találkozó győztes héjájával.

folyt köv:

---

Ez a beszámolóm egyben a korszak működésének egy szeletét is bemutatja.

 

Oldal: SÓLYMOT LOPTAM
solymászatról mindenkinek, elméletek, ismeretek, kalandok - © 2008 - 2024 - solymaszat.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat